Felkeltünk reggel. Pontosabban: Kisherceg hajnalban, én viszont nem sokkal előtte hajtottam álomra a fejem, így én inkább kivártam a reggelt. A reggel szeles. Megnéztem az időjárásjelentéseket. Csodás, napsütéses, meleg. Megnéztem máshol is. Csodás, napsütéses, meleg. Megnéztem az időképet: Budapest borult, DÚjváros borult, Siófok borult... Felnéztem a laptopból - igen, inkább ez.
*
informatikusok chatelnek:
- Húúú, milyen idő! Te, valami fantasztikus színe van kint az égnek!
- Átküldöd a linket?
*
Másik jelentések: szép, csodás, napos, meleg, felhőtlen, száraz - az ország 88%-án - kivétel a középső sávot. Jah. Elgondolkodtam, nem kéne-e inkább ma távozni Pestre - bár nem tudom, aott mennyivel jobb a bezárt lakásban ugyanez az idő, itt legalább a levegő jó - erre rá kell gyújtani. (Jó, nem kell, de azért mégis.)
A másik: hol szeretnék most lenni? (Herceg: Hazamegyünk? Hova haza? - Hát ez az.) A lakásba nem lennék. Hol szeretnék most lenni? Úton. Úton hazafelé. - Oda meg már elindultam, az év végére oda is érek.
Mindezzel együtt mégis inkább autós nap lesz ez a mai - mert ma viharnap van. Legalább megoldódik ma a valami új, valami kék kérdés a Testvérnek, megállunk Székesfehérvárott - ezt tegnap úgyis így találtam ki, a csütörtökbe meg bele sem fér. Hát mégis kialakul ez.
A tegnapi nap a Nászajándéké volt. Nemrégiben beszélgettem kollegával rajzolásról. Hogy szerinte minden gyerek tud még rajzolni. Szeretik is. A színeket, a ceruzákat, mind rajzol (én egyet tudok, aki nem és Hercegről nem tudom, tud-e rajzolni, de szeret, az biztos. Rajzolni is. Mondjuk magamról sem tudom. Nem tudom, tudok-e. Egyébként meg csak a legritkább esetben nézem meg, mi jött ki végül, abból, ami már ott volt. Maximum évekkel később, amikor találkozom velük valahol, valami rokonnál vagy ismerősnél, amint bekeretezve pihennek a falon. Gondolom akkor tetszenek nekik. Ennyire egyik sem udvarias:). Szoval kollega srác szerint a gyerekek szeretnek rajzolni, és tudnak - csak aztán azt mondják nekik, hogy más dolgok fontosabbak és elmúlik, hogy egészen pici, csonkolt ceruzákat őrizgessünk. Nekem picit görcsöl a kezem, mert olyan pici csonkkal dolgoztam. A legtöbb ceruzám gyermekkorom óta megvan. Vannak kedvencek, de mind ugyanolyan fontos. Amikor PONT AZ kell. Szeretem a szép, igényes, profi készleteket - valami ledermeszt a tisztelet és a vágy, ha olyat látok, és meg kell érintenem. Rajongok a színes gyermekcsomagokért, muszáj mosolyogni a szivárványosságon, s mint tudjuk, a szivárvány tövében kincs van. És tényleg. És ha átsétálsz a szivárványon, tündérországba érsz - és tényleg. És imádom azzal tölteni az időm, hogy ceruzák és kartonok között sétálok, megsimítom őket csukott szemmel, érezve a fényük, ahogy dorombeolnak - érezni a szinüket. Szeretek egyenként válogatni a ceruzák között, megtalálni az egy megfelelőt a boltban.
Szóval tegnap rajzoltam. Kisherceg délutáni szundikája után elmentünk a rózsaszín fagyiért, amit ígértem - nekem meg a csokisat, természetesen.
- Húúú, milyen piros a háta. Nagyon vörös. Nem fáj?
- De. (Nyilván.)
Viszont ott volt fény, és csak így tudtam megfelelően árnyékolni a papírt - különben is. Csak elkezdtem, elhelyezkedtem, akkor ennyi. Közben kétszer is eszembe jutott, hogy lenne más dolgom is. Van sok más dolgom. De fontosabb? Az nem.
Mikor éjjel elkezdtek nagyon csípni a szúnyogok a közelgő vihar miatt, áttettem a székhelyem a szobámba.
Herceg is rajzolt nénjééknek - vagy egy órát. Míg össze nem törte a kis csuprot, amiben az eszközök álltak. Akkor megszeppent, de addigra már úgyis tényleg készen volt.
Kisütött. De fúj. Még nem tudom, merre ma (a cikkek világába, meg a fellépésekébe biztosan, meg hát, közeleg az a pénteki vizsga...), de süt. Kívül, belül fény, a többi nem számít, mindenesetre azért összepakolok.
Mert ma Viharnap van:)
