A Semmi – akárhová nézett. A színek hiánya mindenütt. Még csak nem is szürke.
Nem volt hideg, sem elviselhetetlenül forró, nem nyirkos, nedves, nem füllesztő.
Semmi nem keltett zajt. Sehol egy halkan suttogó hang, nem hallatszott érintés finom nesze.
Már mióta…
Nem volt unalmas, azt igazán nem lehetett mondani – sokkal inkább talán eseménytelen.
Volt a Semmi és Ő. Ő volt minden.
Valami jött – belülről támadó, finoman noszogató kényszer. Írni kezdett. A csillagokról, Napról… Már éjt nappallá téve dolgozott… – s keze alatt megszületett az Idő.
Szél kerekedett, és esőt hozott magával – tombolt, majd elcsendesült és az új élet illata lengett a nyomában. A Nap fénye kedvesen melegítette fel a levegőt, enyhe szél járta neszezve násztáncát.
Írt és írt… és mesék születtek – boldogság és könnyek. Fény és árnyak. Álmok, dallamok. A zene halkan suhant tova, finoman simítva, körülölelve a Világot.
A mélyben megmozdult az Élet. A vízben csobogott, a parton játszadozott, felhők szárnyán szállt. Társat keresett és talált. És szeretett. Megízlelte a jót és rosszat…
Egy nap kimerülten, elégedetten hátradőlt. Megpihent.
A Semmi volt – és Ő lett Minden.
