Csak kucorgott hosszan a nedves sötétben. Várt, elméjének felszínén lebegve csendes mozdulatlanul.
Passzívan fogadta magába a személyes, zárt burkán kívülről átszűrődő információkat – fényt, hangokat –, akárcsak a testébe futó csövön keresztül meghatározott rendszerességgel érkező számára átalakított táplálékot és egyéb – egészségét serkenteni hivatott – adalékanyagokat.
Csak várt. Hosszan.
Eleinte nem foglalkoztatta túl sok minden. A kívülről beszüremlő ingerek csupán burkának felszínén keringtek. Lehunyt szemhéjai mögött az értelem fénye úgy pislákolt, mint ragyogó napsütés haloványan átszűrődő sugarai az őt körülevő mindent – világát – jelentő semmin keresztül.
Néha álmodott. Nem mintha tudatában lett volna ennek: Agyában megjelenő képek-hangok egybemosódtak az ébren tapasztaltakkal. Nem érintette meg, nem ért el hozzá a külvilág ciklikusságát meghatározó természeti és eszmerendszer. Csupán létezett.
Volt. De azt minden kétséget kizáróan. Csak még várt. És tapasztalt.
És álmodott. Senki, még ő sem tudta pontosan, miről. A semmi volt körülötte. De ott, valahol legmélyen – egy másik, meghatározatlan világban – agyának egy kis, lezárt, legbenső szegletében ott lakozott minden tudás, amelybe, mint kulcslyukon át kukucskálva, álmain keresztül bepillantást nyerhetett.
Elszigetelt létezésébe azonban egyre erőteljesebben türemkedett be a külvilág. Áthatolt a nyugodt vízen, rezgéseivel magára vonva figyelmét. A tisztábban, élesebben betörő zajok közül egy-egy gyakrabban észlelt hang egészen elkülöníthetővé vált az átszűrődő halmazból, majd idővel megszokottá, létezésének részévé vált. És mint ilyen, annak árnyalatnyi változása, eltérő csengése szinte egymásra reagálva rezdült együtt hangulatának finom hullámaival.
Élesedtek a fények-árnyak, és belülről érezte, ahogy időről-időre kedves nyugalommal tolakodva, ritka ijedtséggel végigsimítanak létének falán.
Táplálkozott, figyelt, várt.
Aztán egyszer csak megmozdult.
Kissé kiegyenesedett a jóval korábban felvett védekező pózból, ezzel is jelezve éledezését.
A hosszan, régóta fontolgatott cselekedet nem várt reakciót váltott ki az őt körülvevő környezetből. Szinte egész világa megmoccant körülötte. Fölerősödtek a külső ingerek: a derengő fényfoltot több hatalmas (halványan már látott dologra emlékeztető) valami fedte el. Ismert és kevéssé ismerős hangok hallatszottak, miközben az izgalom végigsugárzott a remegő falon, visszaverődő hullámokat keltve a nedves közegben – egészen új ingerekkel telített elméjéig hatolva.
A későbbiek során – bár már bátrabban és türelmetlenebbül mozdult –, a jelenet, amely nyiladozó elméjébe oly mélyen beleégett, már nem ismétlődött ilyen hatásfokkal.
Várt. Mozdult, táplálkozott, figyelt.
Várt – bár nem tudta pontosan, mire. Akármi is legyen az, még biztosan nem jött el az ideje. Hát várt tovább, információt gyűjtött - raktározott. Tanult. És tovább álmodott. Egy kedves hang, hideg és meleg, nyugodt víz lassú hullámai ringatták.
Mocorgott, nyújtózkodott, majd lustán elmosolyodva megfordult.
Ez némi riadalmat keltett körülötte – benne pedig az általa kiváltott reakció. Valami történt. Mozgás, hangok, éles fények.
Megriadt.
Már szabadulni akart. Kétségbeesetten menekülni. El. Ki. Mindaz, ami eddig körülölelte, most megváltozott.
A nedvesség valamerre elszivárgott és neki is mennie kellett.
Elindult, csúszott a fény felé. Valami, addig sohasem ismert belső és külső erő tolta egyszerre az addig csak álmodott másik lét felé.
Félt. Rettegett. A rémület vastag leple alatt azért megbújt némi kíváncsiság is.
A fények és hangok sosem tapasztalt gyorsasággal, ijesztően élesedtek.
Egyszerre csak visszavágyott. A meleg nedves semmibe. A csendesen nyugtató zajok közé. Majd meghallotta – az volt. A mindig tudatának felszínén rezgő valami, amellyel együtt változott hangulata, amely már réges-rég kísérte egyszerre izgalmasan fárasztó és megnyugtatóan egyhangú életét. Sikoltva, fájóan fáradtan, boldogan rettegve hívta.
Mint eddig a szerves csövön érkező, őt tápláló életet, magába szívta az abban rejlő, elkeseredetten küzdő energiát, és egy végső erőfeszítéssel kipréselte magát a hidegbe.
Egy pillanatra ő volt minden.
Ahogy a fény belobbant elméjébe – két világának pillanatnyi egyesülésével lett Minden Ő.
A hirtelen rátörő tudástól letaglózva behunyta szemét. Egy kis értő fintorral finoman félrehúzta száját.
Majd mélyet szippantva új világából, végtelenül öregen, a kiáramló levegővel mindent felejtve felzokogott az újszülött.
