„A sötét pokolban sétált”
(Robert N Carette)
Csak ment, ment előre.
Nem emlékezett rá, mikor evett utoljára. Az utolsó vízadagja már napokkal ezelőtt elfogyott. Csak ment, ment előre, és nem figyelt semmire, nem érzett semmit: a perzselő, égető meleget, a jeges hideget. Már negyedik napja érezte a Hívást, azóta képtelen volt pihenni. Egyre maga előtt látta vibrálni, előtűnni a kavargó Semmiből, mint akkor. Csak ment, ment. Nem vette észre, hogy itt már nem nő kaktusz, hogy a hiénák, akik eddig kitartóan követték, most megállnak, nem tudnak továbblépni, majd szűkölve, hátukon drótként álló szőrrel kúsznak el, hogy már az a két vészjósló, éhenkórász tekintet, ami eddig a levegőből figyelte, az is félelemmel, jeges rémülettel telik meg. Csak ment, ment előre, miközben a tűző nap hólyagosra égette a hajdani légiósruha rongyaiba burkolt tagjait. Szédült. Összeesett. Fölkelt, ment tovább. Az egyre erősödő szél az arcába fújta a finom homokot. Nem látott. Még felvillant előtte egy éles fénycsík, aztán elvesztette az emlékezetét.
Álmodott:
Megint ott állt a kavargó, szürke-színtelen Semmiben. Elindult, nem tudta merre. A mellkasában érezte lüktetőn a Hívást, az irányította, és ő megadóan követte – nem tehetett mást. Aztán előtűnt, pont úgy, ahogy megmutatták neki. Odalépett, kezeit rá akarta fonni a rácsra, de mintha láthatatlan fal lett volna ott – beleütközött, és az a valami nem engedte továbbjutni. Már majdnem elérte! – de csak állt ott tehetetlenül. Nem volt képes emlékezni, nem volt képes gondolkodni, majd eszét vesztette, mert úgy érezte: igazán tudja, mi van mögötte, és csak azt látta, hogy nem képes átjutni. Egyre forróbb lett körülötte az addig hűvös levegő. Hirtelen lángnyelvek csaptak elő a semmiből és körülölelték a testét. Nem tudott szabadulni, pedig ki kell innen jutnia! Az nem lehet, hogy most pusztuljon el, mikor már ilyen közel jutott! Lehunyt szemhéja mögött felidézett egy rést, és azon keresztül a beömlő fénybe vetődött. Felébredt.
Nem a tűz égette, a feje fölött izzó Nap keltette föl. A szél és az állandó hőmérséklet – ingadozás által lyukacsossá vált sziklák egyikének tövében feküdt, a kősivatag szélén. Nem emlékezett, hogy mikor, vagy miként került oda. Mindegy volt, mennie kellett. A homokból kiálló köveken bukdácsolt, sziklákon mászott keresztül. Nem nézte hol az út, merre könnyebb – egyenesen előre igyekezett. Nem érzékelte környezetét, az idő múlását, visszasüllyedt abba az öntudatlan állapotba. Feje kiürült, szeme előtt furcsán keveredett az álom és a Látomás. Nem volt a maga ura. Hatása alatt volt, és ahogy egyre közeledett, úgy hatalmasodott el benne a vágy mindaz után, amiért feladott, otthagyott mindent.
És meglátta! Messze volt, nagyon messze, mégis betöltötte egész látómezejét. Futni kezdett – nem is hitte volna, hogy még képes rá. Futott … rohant … bukdácsolt… Összeesett … négykézláb csúszott tovább…! Nem tudta mennyi idő telt el. Végül mégis: igen!- elérte! Csak hasalt a porban.
Félelmetes volt: az éjfekete rácsokat borító ismeretlen szimbólumokból áradó téboly és gonoszság. A sötét Semmi kavargott körülötte, és a közepén ott állt halvány derengéstől megvilágítva a baljós, túlvilági Kapu. Hatalmas volt: bár az egészet látta, képtelen volt egyszerre befogadni a látóterébe. Egyetlen obszidián-tömbből formálta valamely ismeretlen Erő, mégis mindig más volt, folyamatosan változott: egyszerre volt hűvösen szilárd és képlékeny, áthatolhatatlan és áttetsző. És igen! Mögötte a Világ, amelyre azóta vágyott, mióta először megérintette az Amulettet, amely most szinte égette csupasz mellkasát, ahogy ott lüktetett, egy ritmusban a még dobbanó szívével. Az a Világ! Ahol végre megleli majd a Szépséget, a halhatatlan Boldogságot, a Nyugalmat, a teljes lelki Békét. Ebben - maga sem értette igazán: miért? – biztos volt. Ez a tudat éltette: minden cselekedetét ez irányította ama végzetes pillanat óta. És most végre itt volt!
Felhasználva maradék erőtartalékait is talpra küzdötte magát, majd odaérintette a Medált az Alakzat Kapun található képmásához: a Kapu kitárult! Átlépett a gomolygó Semmin, át – egy másik világba! Ott állt egy pillanatig, aztán a végső kimerültségtől összeesve terült el a szürke porban. A szíve még egy utolsót dobbant, a Medál eltűnt mellkasáról, csak a beleégett Szimbólum izzott a helyén. A sápadt Nap halovány sugara még megvilágította szemeiben a határtalan boldogságot és a végső diadal felvillanását, mielőtt azok örökre elmerültek volna a túlvilág mélységeiben.
Ott feküdt. Mosolygott. Egy hatalmas, szürke Skorpió mászott keresztül az arcán…
A Kapu még egy utolsót sóhajtott, majd eltűnt…- és egy esőtől áztatott macskaköves utcán egy furcsa bogarat ábrázoló medalion materializálódott. …
