Holdgyermek
Telihold van. Lassan közeleg az éjfél.
A kisállatok riadt csöndben bújnak közelebb egymáshoz rejtekhelyeiken. Az örökös homály most még sűrűbbé húzódik össze, beborítva az Elveszett Erdő minden szögletét. Ravenloft ködén nem süthetett keresztül a Nap sugara, nem törhette meg szürkeségét a csillagok fénye. Ahogy a homokóra pereg – jelezve a nap végének közeledtét -, úgy lesz egyre mélyebb, jegesebb a csend.
A vén farkas halkan, óvatosan lépdelve vezeti fiatalabb társát egyre távolabb a merev fagyűrűtől, mely még mindig őrzi az ősi kelta temetőt. A hajdan büszke fenyők most szigorúan, szinte áthatolhatatlanul merednek, minduntalan elállva a már menekülni igyekvő farkasok útját. Nem. Most senki nem zavarhatja meg azt… Nem engedik! Az elhagyatott tisztáson ősrégi kövek hevernek – első ránézésre rendezetlenül, de még ki lehet venni annak az egyre szűkülő gyűrűrendszernek a vonalát, melynek közepében a Szomorú Fűz fél-takarásában ott áll a kelta kereszt, az Élet Keresztje.
A messzi távolból, a ködön átszűrődve egy hatalmas harang mély zúgása hallik. Egy. Kettő. A Hold fénye egyre magasabbra kúszik a kereszt lábán. Három. Négy. Följebb és följebb. Öt. Hat. Hét – kong tovább egyre türelmetlenebbül. Nyolc, kilenc, tíz … most mintha habozna, hogy elüsse-e még azt a kettőt … peregnek a homokszemcsék … a fény feljebb kúszik … a kör aljához ér … majd: Tizenegy! Tizenkettő! – és négy sugárra osztva átvilágít a Kereszten!
A nyalábok a fűz árnyának végében egyesülnek újra. És mintha egyre gyűlnének! Igen! Már egész kis fénykupac kucorog azon a helyen, melyet eddig engesztelhetetlen sötétség borított.
Egyre növekszik. Mocorogni kezd és lassan alakot ölt. A halványan áttetsző kisfiú feláll, kinyújtózik, majd megfordul, feltekint, és félénken apjára mosolyog. Ráérősen fordul körbe, de a mozdulat megszakad – éjkék szemében felismerés-féle villan, és megjelenik benne a riadt, kortalan idő. Áll. Némán néz maga elé. Megrázza fejét – súlytalan haja röppen. Segítségkérőn érinti meg a nyakában lógó kettétört holdkő medált.
Lassan indul el.
A homokóra fordul – újra peregnek a szemek.
A fák utat nyitnak, és egy váratlan jött szellő a fiú felé hajlítja őket. Ő oda sem figyelve feléjük int, majd az ott kuporgó két farkasra emeli tekintetét, és továbbindul. Azok felismerik és követik őt. Nesztelenül surrannak nyomában.
Erősen koncentrál. Igen, van valami, amit tudnia kéne. Valahogy emlékeznie rá. Nem megy. Míg gondolatai egyhelyben cikáznak, talajt nem érintő lábai ösztönösen vezetik tovább. Valahova. Egy kijelölt cél felé. Igen. De nem emlékszik! Egyszerűen nem jut az eszébe, mintha befagyasztották volna emlékeinek ládáját.
Türelmetlenül megtorpan, érzi, hogy nagy éji szemek lopva lesik őt, majd gyorsan lecsukódnak. Nem merik megzavarni. Furcsa érzéssel néz körbe a sosem látott ismerős fákon. Még csak most született, mégis, mintha örök időktől fogva itt élt volna. Emlékezik. Felvillanó képek sora suhan el lelki szemei előtt, közben ujjai a medállal babrálnak; egy mókus siet az ágak közt … egy sün bíztatón mosolyog fel rá … egy fiatal bagoly figyelő bölcs szemei … az őt követő vén farkas képe … és valami régi boldog kor kopott érzése … Ez utóbbit próbálja megragadni – de nem megy! Pedig ott van, amit keres! Valamiféle válasz, amit nem talál. Még nem. Pedig érzi, tudja, hogy fontos lenne … Minél hamarabb rá kell találnia! Szeme kitisztul, és ő indul tovább, furcsa, határozott céllal, melyet nem ért.
A távolból a bagoly figyelmeztető kiáltása hallik. A vén farkas magától értetődően kerüli meg a fiút, és lép elé – vezeti útján, míg a fiatal mögöttük kullog. Hangtalan haladnak a kihalt erdő rémisztő csendjén át. Figyelmeztetés és feszült várakozás vibrál a levegőben. A mélysötét ég lassan világosabbá szürkül.
Peregnek a homokszemek.
Automatikusan, egyszerre gyorsítja lépteit a tíz láb. Sietni kell! De hova? De miért? Nem tudja a választ. Világosodik. A szemcsék egymás után zuhannak az alsó kupacra. Ők mennek tovább. Múlik az idő. Gomolyog a köd.
Az öreg farkas hirtelen megtorpan, hátrébb lép, leül fiatal társa mellé. Ő fölemeli tekintetét a fagyott földről. Rájuk néz – azok halványan bólintanak. Egyedül lép ki a fák közül a végtelen pusztára. Ott, a távolban, a térség közepén ódon, fekete vár látszik. Megindul felé. – A kastélyt átok sújtotta! – villan elméjébe. Már látja, hogy a hajdani márványpalota groteszkül kicsavarva mered az ég felé. A múlt szépségének nyomai most gúnyosnak hatnak. Közeledik felé, nem veszi le a tekintetét róla. A kovácsoltvassal borított faragott fa kapu felé lépdel. A homlokzat átváltozott vízköpőiről négy mélysötét szem figyel. A két holló összenéz, az egyik élesen felrikolt. Összerezzen a hirtelen zajra.
Peregnek a percek – lassan fogy a homok.
Megáll. A porban csillanó fény vonja magára figyelmét. Letérdel és felemeli a kis aranyló tárgyat. A törött Napkorong égeti hűvös tenyerét. Hozzáilleszti a nyakában lógó, apját ábrázoló részhez …
Hirtelen villanás, és minden eszébe jut. Sietnie kell! Rohan az eltorzult kastély felé. Egyre világosodik … Igen, oda kell érnie! Be a kapun! Emlékszik az elveszett boldogságra, emlékszik a fényesen sötétlő kastély belsejére. Be kell jutni! Fut. A hollók kárognak gúnyosan. Fut. És rohan az idő, hullanak a szemcsék. Még tíz méter. Már csak hét. Öt. Kettő …
A Nap emelkedik, és a kastély nagytermében álló homokóra utolsó szemcséje lassan rágördül az alatta tornyosuló halomra …
A Nap első sugarának fénye a Holdgyermek csillagkék szemében villan. A medál aranyló fele leválik, és tompa puffanással visszahull a porba … A Hold fénye egy pillanatra még beragyogja a levegőt, majd csendesen – ahogy jött – szertefoszlik.
Új nap virrad.
És újra holdtölte. Lassan közeleg az éjfél …
